A láncra vert kisrigó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű mesebeli erdő. Erős törzsű, magas fák sorakoztak benne. Az erdőben csak úgy pezsgett az élet: madarak csiviteltek, virágok, fák, bokrok illatai érződtek mindenfelé, bogarak, állatok gyűjtögettek, élték mindennapjaikat.

Egyik reggel egy kis mókus éppen mogyorót gyűjtött, mikor az egyik bokor mögül halk sírásra lett figyelmes. Közelebb ment, hogy megnézze ki sír ilyen szívbe markolóan. Egy kis feketerigó volt az.

– Mi a baj kis rigó? Miért sírsz ilyen keservesen? – kérdezte tőle kedvesen a mókuska.

– Eltört a szárnyam. – hüppögte és még jobban elkezdett sírni bánatában. – Mi lesz most velem? Vége mindennek! Vége az életemnek!

– De hisz csak a szárnyad tört el, ugyan miért lenne vége az életednek? – kérdezte értetlenül a mókus.

– Mert törött szárnnyal nem tudok repülni, és sehova nem juthatok el többé. Örökre ide kényszerülök, ebben a bokorban kell leélnem az életemet. Te kis mókus el sem tudod képzelni milyen gyönyörű helyekre eljutottam. Láttam magas hegyormokat, gyönyörű zöldellő völgyeket, kristálytiszta vizű kis patakokat, hallottam a természet hangjait, éreztem a szabadság felszabadító érzését! De most hirtelen egy pillanat alatt vége mindennek! Soha többé nem láthatok, hallhatok már semmit, nem juthatok el sehová! Úgy érzem, ha vége a szabadságomnak, vége az életemnek is! Bele kell törődnöm, hogy ebbe a bokorba kell sínylődnöm életem végéig. Börtönbe kényszerülök örökre. Ez borzasztó, borzasztó! – és végeláthatatlanul kesergett a nyomorúságos életén.

Annyira maga alatt volt, annyira belemerült a fájdalmába, hogy tudomást sem vett róla egyáltalán kihez beszél.

– De kis rigó, hogy mondhatsz ilyet, hogy vége az életednek? Hisz nem haltál meg! Csak a szárnyad tört el! Azt pedig meg lehet gyógyítani! – továbbra is teljesen értetlenül állt a kis mókus a kis rigó viselkedése előtt.

– Nem lehet. Ugyan ki tudná meggyógyítani? – legyintett a rigó.

– Szólhatok a Bagoly doktornak, ő biztosan tud segíteni. Lehet, már holnap fogsz is tudni újra repülni. – nyugtatta meg a kis mókus.

– Bagoly doktor el van foglalva az újonnan született csemetéivel, nem fog velem foglalkozni, nem ér erre rá. – válaszolta lemondóan a kis rigó.

– Akkor megkeresem a mamádat, majd ő segít – lelkendezett a kis mókus.

– Sosem találnád meg, ki tudja, már milyen messze repültek a testvéreimmel – sírt tovább a kis rigó nagy szomorúságában.

– Akkor megnézhetem én is, hátha tudok segíteni – ajánlkozott továbbra is a kis mókus.

– Dehogy tudsz, mit értesz te egy törött szárnyhoz, fogalmad sincs mit kell vele csinálni, hisz csak egy mókus vagy – és még jobban elkezdett sírni keserűségében.

A kis mókus kezdte megelégelni ezt a megállás nélküli sírást.

– De furcsa ez a kis rigó, hisz lehet, már régen újra repülhetne, ha nem lenne ennyire belemerülve a fájdalmába, hogy észre se veszi, mennyi segítséget felajánlottam, és mennyi lehetősége lenne rá, hogy újra visszakapja a szabadságát – gondolta magában a mókus.

Annyira felmérgesítette a mókust a rigó viselkedése, hogy kijött a sodrából és otthagyta.

– Sírjál akkor, és maradj itt örökre, meg is érdemled – vetette oda neki még halkan.

A kis rigó még napokig így pityergett, érezte, hogy nem sok van már hátra a nyomorúságos életéből, amikor hirtelen a távolból egy puskalövést hallott.

rigó

(kép forrása: kepguru.hu)

Úgy megrémült a lövés éles hangjára, hogy felreppent ijedségében. Megdöbbenve tapasztalta, hogy mozog a szárnya. Hirtelen azt sem tudta, hova legyen örömében.

Az történt ugyanis, hogy már rég meggyógyult a szárnya, a napokig tartó pihenéstől összeforrt a törés. A kis rigó hálát adott ezért a lövésért (amitől amúgy nagyon félt), mert ha nem ijed meg tőle ennyire, soha nem vette volna észre, hogy újra tud repülni. Lehet, hogy itt halt volna meg bánatában, úgy hogy sosem tudta volna meg, hogy már régen meggyógyult a szárnya.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.