A boldog szabólegény

Élt egyszer egy igen szegény ember. Volt neki három fia. Egy nap azt mondta a fiúknak:

– Próbáljatok szerencsét, menjetek el világot látni! Tanuljatok ki valami jó mesterséget!

Így hát a fiúk másnap útnak indultak. Sokáig mentek-mendegéltek, míg egy nagyvárosba nem értek. Ott a legkisebb elszegődött egy suszterhez. Szorgalmasan kitanulta a cipész mesterséget, és szebbnél-szebb lábbeliket készített a város lakóinak. Imádta beszívni a bőrcipők illatát, és rajongott a mesterségéért. Az emberek is nagyon megszerették a kis susztert, mindig elmosolyodtak magukban ahogy elhaladtak a bolt előtt, és kihallották a kalapács hangját.

A középső fiú beállt aratómunkásnak. De bizony nem szerette, hogy egész álló nap kint kellett izzadnia a nagy melegben a búzamezőn, és idegesítette az aratógép túl nagy, fülsiketítő hangja is. Már délben mindig alig várta, hogy vége legyen a napnak, de hát muszáj volt valamiből megélnie. Minden nap megfordult a fejében, hogy valami más mesterséget kéne kitanulnia, de hát végül is jól bántak vele, tudta a dolgát, és elég pénzt keresett, ahhoz, hogy a napi betevő meglegyen. „Ugyan mi okom lehetne panaszra” – beszélte meg magával minden reggel, mikor nehezére esett elindulni. Meggyőzte magát, hogy jó ez neki, majd eltelik egyszer az élete.

A legidősebb fiú látta a kisebbik testvérén, hogy mennyire szereti a munkáját és hogy a középső testvére pedig ki nem állhatja az övét. Ezért eldöntötte, hogy ő is olyan munkát akar, amit igazán élvez.

Először beállt molnárnak. De akárhogy is próbált beletanulni a tudományába, nem sikerült. Egy nap aztán megelégelte, és továbbállt. Úgy döntött új mesterséget keres magának. Nekiindult újra a nagyvilágnak. Az országút mellett egy fogadó mellett haladt el, ahonnan finom sült csirke illata terjengett a levegőben. Mivel éhes volt, hát betért. Ott aztán éppen kerestek egy fiút, aki kiszolgálja a vendégeket. Ott sem járt szerencsével, mert ott meg mindig eltört napi egy tányért, ha nem többet.

Úgy döntött, tovább keresgél. Egy kis vidéki falucskába ért, ahol beállt egy asztalos mellé segédinasnak. Itt ugyan nagyon szorgalmasan végezte a dolgát, ügyes is volt, de hát itt meg az volt a baj, hogy a fa durva, érdes felülete kikezdte a kezén a bőrét.

Bánatában kiment az erdőbe, leült egy nagy fa alá. Nagyon el volt keseredve, hogy ő egy mihaszna ember, nem jó ő semmire. Sokáig kesergett így magában, de mivel nem akarta feladni, így hát úgy döntött, nekiindul tovább a nagyvilágnak.

Ehhez azonban szüksége lesz egy nagy szütyőre, amibe majd belepakolja a szükséges dolgait. Leült hát egy öreg fa tövébe, és elkezdett öltögetni, szép lassan. Úgy belemerült, hogy mire feleszmélt, már besötétedett. Hirtelen nagy éhség tört rá, hisz a nagy munkában még enni is elfeledkezett. Ahogy elkészült a szütyővel, és éppen pakolta bele a dolgait, arra járt egy favágó.

– Hej, Te legény, hol szerezted ezt a szütyőt, még soha nem láttam ilyen szépet! Mindig is ilyenre vágytam, amibe belepakolhatná az asszony az elemózsiámat, amikor jövök ki az erdőbe fát vágni. – szólította meg a fiút.

Nem győzte csodálni a favágó a szütyőt, azonnal jó pénzt is ajánlott neki érte, de a fiú nem adta.

A mi hősünk pedig most rakta össze a kis „mozaikokat” a fejében:

Milyen élvezettel, örömmel varrta ezt a szütyőt, még az idő múlásáról is elfeledkezett!

Milyen büszke volt magára, hogy ilyen szép szütyőt varrt!

Most pedig jön ez a favágó, akinek annyira megtetszett a munkája, hogy rögtön meg is akarja venni tőle!

szabó

(kép forrása: bookline.hu)

– Ez az! Szabólegény leszek! – kiáltott fel örömében. Felkapta a szütyőt, és lelkesen sietett a következő városig. Ott épp kerestek is egy jó szabólegényt. Nem is gondolkodott a fiú, azon nyomban munkába állt.

– Hogy kerültél el ilyen távoli országba? – kérdezte tőle a szabómestere.

– Hosszú utat jártam be, bizony. Sokféle mesterséget kipróbáltam, de egyik szakmát sem élveztem igazán. Nyitogattam én a „kapukat”, ahogy mondani szokás, de sokáig egyik sem nyílt. De csak megérte ilyen sokat próbálkoznom. Most már tudom, hogy milyen jól tettem, hogy nem törődtem bele egyik munkába sem, hisz, kínkeservesen telt volna el az életem. Az a legnagyobb vágyam, hogy minél több ember viselje büszkén a szebbnél szebb szütyőimet! – mesélte a szabólegény a mesterének nagy boldogsággal a szívében.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.