A bátor kiskacsa

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy kiskacsa. Egy gyönyörű szép, kristálytiszta vizű tóban éldegélt. A tó tele volt szebbnél szebb tavirózsákkal. A tavacskát pedig lombos magas fák szegélyezték. Boldogan teltek itt a napjai a kiskacsának. Úszkált, gyönyörködött a fák, a virágok szépségében, érezte a virágok illatát, mely még jobban azt az érzést keltette benne, hogy ő itt olyan boldog, hogy soha nem fog innen elmenni.

kacsa

Ahogy azonban teltek, múltak a napok, a hónapok, a kis tavacska egyre csúnyább lett. Az emberek beszennyezték, szemeteket dobáltak bele. Ettől a tavirózsák is kezdtek veszíteni szépségükből, pár belőlük már el is pusztult. A tó egyre hínárosabb lett, és kezdte elveszíteni a gyönyörű, átlátszó kék színét a szennytől. Barnásabb színe lett, mely egyre büdösebb szagot árasztott.

„Istenem, mi történt az én gyönyörű szép kis lakhelyemmel? Olyan boldog voltam itt! Hogy éljek itt tovább ebbe a posványos vízbe?” – kesergett nap mint nap a kiskacsa magában.

De mivel itt élt már évek óta, ismerte minden zegzugát a tónak, minden lakóját, így képtelen lett volna rá, hogy elhagyja.

Azonban az idő múlásával, egyre inkább nem bírta már elviselni a víz szagát, és nagy bánatában sokszor meg is betegedett.

Egy éjszaka, az éj leple alatt, a nagy csöndben, sirályok, békák, tavi lakók hangjait hallotta meg. Nagyon távolról jöhettek a hangok, mert csak nagyon halkan hallotta.

„Lehet, hogy van erre egy másik tó is?” – lepődött meg magában.

A hangok nagyon távolról jöttek, és az erdőktől, a domboktól nem láthatta.

„Lehet, hogy az egy szép tó, ahol új lakhelyem lehetne, ahol új barátaim lehetnének, és újra boldog lehetnék?” – tette fel magának a kérdést.

„De hogy mernék elindulni, hiszen fogalmam nincs merre induljak el. Egyedül a nagyvilágban, ki védene meg, ha veszélybe kerülök, és egyáltalán fogalmam nincs merre van az a tó.” – így töprengett magában.

Aznap éjszaka egy éles hangot hallott, egy tavi madár volt. Most már egyre biztosabb volt benne, hogy valahol a távolban létezik egy másik tavacska. Ugyan nem tudja, az milyen, de ez a tó, ahol eddig boldogan élt, egyre élhetetlenebbé vált, és úgy érezte, ha itt marad, hamarosan elpusztul.

Nagyon sokat töprengett magában, és ahogy gondolkozott, merre is induljon el, tele volt félelemmel. Egyik félelme után jött a másik.

Egyik reggel arra kelt, hogy megint a félelmeit vette sorba. Feldühödött magán, hogy hogy lehet ennyire bátortalan, mikor már szinte utált itt lakni. Így félredobta az összes gondolatát, félelmét, és elindult. Eldöntötte, hogy elköltözik innen. Fájdalmas búcsút vett a kedves kis tavacskától, ami már úgy a szívéhez nőtt, és elindult. Kisétált a partra, körbenézett, fogalma nem volt merre induljon el. Mivel nem tudta merre van az a másik tó, úgy gondolta elindul egy irányba, és majd ahogy halad előre, biztos egyre élesebben fogja hallani a tó felőli hangokat.

Bandukolt, napokon, heteken át, hol a sűrű erdőn, hol a dombokon verekedte át magát. Amikor távolabb hallotta a hangot, olyankor visszafordult, és irányt váltott. Ahogy haladt, egyre élesebben kivehető madár hangokat hallott, mígnem egyszer csak meglátott a távolban egy gyönyörű tót. Olyan szép volt, hogy elállt a lélegzete is. „De hát ez sokkal szebb, mint az én kis tavacskám valaha is volt. Én azt hittem, annál szebb sehol nincs e világon.”

Leírhatatlan öröm járta át a szívét, és tudta, hogy megérkezett. Megérkezett oda, ahova soha nem érkezett volna meg, ha el sem indul!

Büszke volt magára, hogy milyen bátor volt, és valahol belül érezte, hogy innen már nem kell tovább költöznie soha többé.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.