Ahogyan az életem darabokra hullott, és ahogyan én raktam össze

1. levél gyermekemnek

Drága Kislányom!

Soha nem felejtem el azt az örömet, és boldogságot, amit akkor éreztem, éreztünk irántad apával, amikor megláttuk a két piros csíkot a terhességi teszten. Úgy örültem Neked, hogy a könnyem is kicsordult. A terhességem időszaka, vagy egy szebb megfogalmazással élve, az áldott állapotom sok rosszulléttel járt ugyan, de ennek ellenére imádtam!

Imádtam, hogy apa a tenyerén hordozott, hogy minden kívánságomat leste. Imádtam, ahogy ott növekedtél bennem, és amikor már mozogtál, az maga a csoda volt számomra! Az emberi lét, a Női létem legnagyobb csodája és legmaradandóbb élménye! Élveztem minden percét, és még csak egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ez lesz apával az utolsó csodálatos időszakunk.

A születésed örömteli, és megható pillanatai a közös életünk utolsó legszebb és legmaradandóbb emlékei közé kerültek be, mely egyben a legutolsó emlék is maradt…

Az érkezéseddel minden megváltozott! Az egész életem! Az egész életünk!

Felborult a kettőnk közt lévő harmónia, megszűntek a közös sétáink, a beszélgetéseink, a társasági életünk megszűnt, már nem jártunk el táncolni, szórakozni.

petals-1426604_960_720(kép forrása: pixabay.com)

Nekem fogalmam sem volt róla, mit kell Veled kezdeni, hogy kell Veled bánni. Ingerült voltam. A fokozódó ingerültségem oka az volt, hogy egyre jobban beszűkült az életem, nem tudtam találkozni a barátnőimmel, nem tudtam eljárni sehova, nem volt hova felöltözni, nem volt kapcsolatom a külvilággal, az életterem a 4 fal közé korlátozódott. Apa néha hívott vendégeket, hogy meglátogassanak Téged, és hogy én is találkozhassak emberekkel a „kinti világból”, de engem ezek a vendégek is nagyon idegesítettek. Mindig alig vártam, hogy elmenjenek. Ordítani tudtam volna a szenvedéstől.

Igen, szenvedtem! Szenvedtem attól, hogy egyre inkább egyedül, magányosnak éreztem magam. Éreztem, ahogy apával egyre nőtt a távolság köztünk. Egyre jobban eltávolodtunk egymástól érzelmileg, és fizikailag is végleg megszűnt köztünk minden. Minden, ami addig működött. Elromlott, végérvényesen.

Ő is szenvedett az otthonléttől. Láttam, Ő sem tudta mit kell Veled kezdeni. És szenvedett attól is, hogy én szenvedek. Az ingerlékeny viselkedésemtől, a türelmetlen, ideges, feszült lelkiállapotomtól. Ő inkább a menekülést választotta. Egyre többet járt el otthonról. Ő megtehette. Én nem.

Szenvedéseink, eltávolodásunk, és a kapcsolatunk teljes összeomlása lett a vége a Te érkezésednek. Te megjöttél hozzám, apa elment tőlem.

Szoktam mondani, legalább itt hagyott maga után valakit. Aki örökre rá fog emlékeztetni. Akárcsak egy ajándék, a legszebb ajándék, amit itt hagyhatott nekem. És ezért én nagyon hálás vagyok neki, a mai napig! Örökké az leszek!

És hogy vajon mi vezetett idáig? Miért alakult így?

Tudom, hogy sokáig nem értetted, mások miért laknak együtt az anyukájukkal, és az apukájukkal. Később azt kérdezted, a magad kis gyereknyelvén: „apa miért nem lak velünk”?

A válasz egyszerűbb mint gondolnád: mi apával mindketten ÉRETLENEK voltunk! Nem voltunk még felkészülve arra, hogy gyermeket vállaljunk! Nem voltunk felkészülve a Te érkezésedre! Őszintén, ez az igazság.

Drága gyermekem! Ez egy nagyon nagy feladat, talán a legnagyobb a világon: szülővé válni, szülőnek lenni. Nevelni egy kis emberkét, gondoskodni egy kis jövevényről. Ehhez fel kell nőni, ehhez meg kell érnie az embereknek: egy nőnek és egy férfinak ugyanúgy. Ez egy hatalmas felelősség!

Ma már tudom, hogy gyermeket nem akkor kell vállalni, ha már úgy érezzük „benne vagyunk a korban”, ha már „kapuzárási pánik” van, ha már 30 fölött vagyunk, stb. Arra meg kell ÉRNI! És ezt nekünk senki nem mondta! Mi ezt nem tudtuk! Mint ahogy rengeteg ember nem tudja! És ezért vállal felelőtlenül gyermeket! Ez a lehető legnagyobb hiba, amit elkövethet egy házaspár a gyermeke ellen! Hisz lehet, örökké tartó sérülést okoznak ezzel neki. Én már csak reménykedni tudok benne, hogy Neked nem okoztunk olyan nagy sérülést ezzel, hogy minél előbb „véget vetettünk” mind hármunk szenvedésének.

Drága Gyermekem! Ez volt hát az oka annak, hogy apával elváltak útjaink. De úgy láttuk jónak, jobb életed lesz, ha különválunk és nem kell átélned nap mint nap a feszült légkört, a vitáinkat. Nem akartam már, hogy még többet lássál sírni, eleget sírtam előtted, és tudtam, biztos voltam benne, hogy ezt te megérzed! Hisz egy élő, kis emberi lény vagy, aki átveszi a szülei rezgését, különösen az anyukájáét, akihez különösen erősen kötődik az első néhány hónapban, évben.

Arra kérlek, ne haragudj ránk! Azért váltunk el, mert a legjobbat akartuk Neked! Hogy még legyen esély arra, hogy én is, és apa is külön-külön boldogok lehessünk, és így nevelhessünk fel Téged! Külön, de mégis együtt! Remélem egyszer talán megérted, miért döntöttünk így, és megbocsátasz majd nekünk!

Szeretettel Ölel,

Anya

Írta: Gelei Anett

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.