Önismeret: a ház alapja

2. Levél

Drága Gyermekem!

Immár Veled kettesben, egy új életet kellett felépítenem! Életem legnehezebb feladata állt előttem. Soha nem gondoltam, hogy ekkora feladatot osztanak rám odafentről. Ma már tudom miért kaptam ezt, de erről majd később írok Neked.

Nos, itt maradtunk kettecskén. Nem tudtam mitévő legyek. Sokat sírtam, és elképzelésem sem volt arról, hogyan fogok megbirkózni ezzel a helyzettel.

Tele voltam haraggal, dühvel, keserűséggel, szomorúsággal. Szenvedtem! Tovább! Csak most már máshogy. Egyedül! Tudtam, hogy nem hagyhatlak cserben. Tudtam, hogy gondoskodnom kell Rólad, és nincs választásom. Talpra kell állnom.

Tudod az embernek a legmélyebb pontján is mindig van választása: feladja vagy talpra áll. Ha Te nem vagy, lehet, hogy nem lett volna erőm talpra állni. De így muszáj volt, bármennyire is nehéz és küzdelmekkel teli időszak következett az életemben, tudtam, hogy ez az egyetlen választásom. Érted tettem! Akkor így éreztem. Ma már úgy érzem, nagyon büszke vagyok magamra, az erőmre, a kitartásomra, ami hozzájárult az önismeretem, a magabiztosságom, a pozitív önértékelésem felépítéséhez.

Nagyon sokáig tartott, mire apának meg tudtam bocsátani. De ahogy teltek a hónapok, az évek, és ahogy egyre távolabbra került az egész kapcsolatunk, kezdtem szép lassan felismerni, hogy mi vezetett idáig. Kezdtem tisztán látni. Kezdtem belátni, én miben hibáztam, és azt is, apa miben hibázott. Végül mindketten beismertük, hogy éretlen fejjel vágtunk bele egy felelősségteljes feladatba. Olyan ez, mint amikor vizsgázni mész, de az anyagot nem tanultad meg. Sőt, nem is tudod mi vár rád a vizsgán. Fogalmad sincs, szinte csak a tantárgy nevét tudod, amiből vizsgázni fogsz, anyagod, tudásod semmi…

Amikor végre sikerült apával rendezni a kapcsolatunkat, kicsit könnyebbnek éreztem az életemet. Számíthattam rá, nem hagyott minket cserben. Talán Ő is felismerte utólag a helyzet komolyságát, és a kudarcot, amely mindkettőnk kudarca volt.

Ahogy egyedül maradtam, a magányom sok mindent felszínre hozott belőlem. Nem csak fájdalmakat, régi sebeket, gyerekkori emlékeket, hanem felismeréseket, aha-élményeket is, és egyre inkább kezdtem figyelni az érzelmeimet. Azt éreztem, hogy valójában nem is tudom milyen vagyok Én valójában. Egyre erősebb volt bennem a késztetés, hogy megismerjem magamat! Éreztem a válásunk első legjelentősebb hozadékát: lehetőséget arra, hogy „megismerkedjek magammal”.

girl-1666678_960_720

(kép forrása: pixabay.com)

(Tudod, sokan úgy vágnak bele egy kapcsolatba, (mint ahogy ezt én is tettem) úgy kötelezik el magukat egy életre a “párjuk” mellett, hogy valójában azt sem tudják kik ők. Mik a vágyaik, álmaik, nincs önbizalmuk, nem rendelkeznek kellő önismerettel magukról, alárendelik magukat egy másik embernek, folyamatos megfelelési kényszer kíséri az életüket, és még sorolhatnám mennyi konfliktus, küzdelem, fájdalom és boldogtalanság táptalaja lehet az, ha nem ismerjük magunkat eléggé.)

Így kezdődött hát el az én hosszú önismereti utam, melyet egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem. Különös, furcsa és új dolgokat fedeztem fel magammal és a világgal kapcsolatban. Küzdelmes, rögös út, de ugyanakkor izgalmas és élményekkel teli.

Drága Kislányom! Mesélek majd Neked erről az útról, mert tudom, hogy ezt a tudást fontos, hogy átadjam Neked is! Nem akarom megtartani magamnak ezt a sok tudást, tapasztalást, mert tudom, hogy sokat fog segíteni Neked, ha majd felnősz!

Szeretettel ölel,

Anya

Írta: Gelei Anett

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.