Élet egy másik nézőpontból: † Egy coaching ügyfelem emlékére †

Első alkalommal félénken közeledett felém, láthatóan alig mert belépni az irodám ajtaján. Láttam rajta, nagyon meg van szeppenve, bátortalanul, bizonytalanul nézett rám, vajon bejöjjön e, vagy még ezen a ponton jobb ha visszafordul. Kedvesen beinvitáltam, zavartan körbenézett, majd gyorsan leült, táskáját az ölébe vette, melyet aztán végig szorított.

Bátortalanul kezdett bele a mondandójába. Én elővettem egy lapot – mert egy-egy számomra jelentőségteljes szót, mondatot le szoktam írni – de egyből megrémült. Kérte, tegyem el. Azt mondta, Ő nem coaching-ot akar, nem akarja, hogy írjak róla bármit is, csak azért jött, hogy valakinek végre beszélhessen a problémáiról, az életéről, magáról. Kissé elbizonytalanodtam ugyan, de mivel számomra fontos, hogy az ügyfél komfortosan érezze magát, ezért eltettem a lapot, s a tollat. Majd teljes odafigyeléssel hallgattam végig, ahogy elmesélte az életét, egészen a gyerekkorától kezdve.

Elhagyatottan, magányosan nőtt fel, a szülei elhanyagolták. Azért, hogy minél hamarabb meneküljön ebből a helyzetből, korán férjhez ment. A férjével alig ismerték egymást, elmondása szerint úgy éltek egymás mellett, mint két idegen. Hideg, rideg volt a kapcsolatuk, csak az alapvető háztartási teendők ellátása tették ki az életét. Szinte szolgaként élt.

Senki nem volt az életében, akinek elmondhatta volna mit érez, mi minden kavarog benne, magányos volt, nem voltak körülötte emberek, nem járt el otthonról, csak a háztartás vezetéséről, és a férje kiszolgálásáról szólt az élete.

Megdöbbenve hallgattam végig az élete történetét, majd az Érzelemkerék plakátomra mutattam, és kértem mutasson rá, melyik az az egy érzelem, amely szerinte a leginkább jellemzi az életét most. Elgondolkodott kicsit, majd kérte, mondjam meg én, én melyiket gondolnám róla, azok alapján amiket elmesélt.

Végignéztem az érzelmeket, majd nagy nehezen ugyan, de kimondtam azt az egy szót, érzelmet, amit láttam, éreztem rajta: GYÁSZ.

Ő rám nézett megdöbbenve, majd elsírta magát. Tudtam, hogy fájdalmas volt hallania ezt a szót, de azt is tudtam, nem hazudhatok neki. Majd mikor megkérdeztem mi az oka, hogy elkezdett sírni, azt válaszolta, hogy ő is így érzi.

Egy pár alkalommal eljött még hozzám beszélgetni. Láthatóan örült, hogy valakinek végre beszélhet az érzéseiről.

Majd mikor egy hosszabb ideje már nem jelentkezett, megkérdeztem, hogy van. Sms-ben írta meg, hogy nincs jól, rákot diagnosztizáltak nála. A legelső gondolatom az volt, hogy „nem lepődöm meg ezen”. Szeretet nélkül felnőni, szeretet nélkül élni az életet, nem lehet. Számomra az volt inkább a csoda, hogy eddig is bírta. Hihetetlen erős nő, a sok nehézsége, szenvedése ellenére pozitívan állt az élethez. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az orvosoknak kijelentette, nem engedi, hogy megműtsék, otthon marad a „betegségével”, és majd Ő meggyógyítja magát.

Ezután meglátogattam otthon, és hihetetlen dolgot tapasztaltam ott. Egy csodát! Ahogy korábban a férjéről mesélt, egy érzéketlen, rideg embernek képzeltem el, akire nem lehet rá számítani. És mi volt a csoda? Az a légkör, az a szeretet, amit tapasztaltam köztük. Azt éreztem, hogy jó ott lenni, jó volt ebben a szeretetteljes légkörben lenni, annak ellenére is, hogy nagyon rossz volt látni, amikor néha felerősödött a fizikai fájdalma, és a kínokat élte át.

Majd elmesélte, hogy mikor kiderült a betegsége, úgy érezte, már bármit megtehet, már nincs veszítenivalója, és elmondott mindent a férjének. Az életét, az érzelmeket, amiket átélt, a vele kapcsolatosakat is, az önmagával kapcsolatosakat is, azt is, hogy felkeresett engem, segítségért fordult.

Hirtelen eszembe jutott a szó, amivel a legelső alkalommal „írtam le” Őt. Gyász. Ehelyett, most mit láttam rajta? FELSZABADULTSÁGOT, SZERETETET.

Nagyszerű érzés volt látni, ahogy a férje leste minden kérését, minden figyelem rá összpontosult, a legnagyobb biztonságban, szeretetben volt. Felszabadult beszélgetés, sőt nevetés volt köztük, köztünk, és őszintén megható volt ez az érzelmi átváltozás.

Kérdezte mit gondolok róluk, erről a helyzetről. Én azt válaszoltam: „látod, máris van egy nagy pozitív hozadéka annak, hogy megbetegedtél, rendezted a kapcsolatodat a férjeddel”, „soha nem tetted volna meg, ha ez nem történik meg Veled”, mire Ő mosolyogva bólintott.

Ahogy eljöttem, arra gondoltam, vajon miért kell egy válság, egy krízis, egy katasztrófa, ahhoz, hogy változtassunk, hogy legyen bátorságunk, merszünk változtatni az életünkön, a nem működő dolgainkon?

Vajon miért várjuk meg, amíg már késő?

007(kép forrása: tolnaart.hu)

Eltelt pár hónap, s Ő az erős hite, ereje, optimizmusa ellenére egyre rosszabb állapotba került. Míg egyik alkalommal már nem reagált az sms-emre. Ekkor éreztem, hogy baj van. A férje hívott fel, kórházba került, mert már ahhoz sem volt ereje, hogy felkeljen az ágyból.

Gondolkodtam bemenjek e hozzá, van e ahhoz elég bátorságom, hogy ilyen közelről lássak egy szenvedő embert. Végül úgy éreztem, látnom kell, így összeszedtem a bátorságomat.

Bátortalanul, félve közelítettem a kórterem nyitott ajtaja felé. Féltem, mit látok, féltem olyat látok, ami örökre bennem marad, és tudtam, ez a látvány meghatározó lehet számomra, hisz még soha nem láttam rákos embert.

Ahogy az ajtóhoz léptem, láttam a férje áll az ágya mellett, fogja a kezét, és halkan beszél hozzá valamit. Ő csöndben szenvedett, zihált, kínok között, próbált még mindig erős lenni, és tűrte, amennyire tudta. Majd amikor már nem bírta, hangosabban kiabált valamit, a szenvedés, a fájdalom, a kín már-már elviselhetetlensége tükröződött az arcán.

Micsoda borzasztó látvány, ahogy az embert, ahogy egy élő emberi lényt szinte felfal egy halálos betegség. Micsoda legmagasabb foka ez az emberi lét szenvedésének, a kínok elviselésének.

Hirtelen hihetetlen lelkiismeret-furdalásom támadt. Milyen biztosra vesszük az életet, mi itt „kint”. Milyen természetesen éljük a mindennapjainkat, milyen természetességgel kelünk fel minden reggel, és megyünk dolgozni, és tesszük a dolgunkat. Milyen bagatell dolgokból csinálunk problémát. Milyen hülyeségeken megbántódunk, veszekszünk a párunkkal, bosszankodunk megannyi apró dolgon: miért kapott 1-est a gyerek, miért hagyott el a párom és még sorolhatnám estig. Míg más a poklok poklát éli át, és küzd, minden erejével küzd az életben maradásért. Ilyenkor kicsit megáll az ember, és átértékeli az életet…..

Pár percig bírtam csak, elköszöntem, eljöttem, miközben potyogtak a könnyeim.

Rengeteg gondolat tolult a fejembe: „létezik, hogy valakinek csak a szenvedés jut, egész életében?”, „hol van itt az igazság a sorstól, hisz alig adott neki némi örömet, talán ennyit a végére, ezt a pár hónapot, amíg érezhette a férje szeretetét, törődését?, „létezik, hogy valaki, csak azért mert rossz helyre született, magányosan élt, áldozat volt, ennyi jutott neki, hogy 45 évig, a küzdelem és a lelki, testi szenvedés jellemezze az életét?”, „de hát hol van itt az igazság?”, „léteznie kell a csodának, nem lehet, nem lehet, hogy valakinek csak a szenvedés jusson, nem, nem hiszem el, nem hiszem el, hogy ha neki csak ez a sors jutott?”

Pár nap múlva jött a hír a férjétől: eltávozott közülünk.

Leültem az ágyra, és hullottak a könnyeim, miközben egyfajta megnyugvást is éreztem, hisz tudtam, hogy Ő ott sokkal jobb helyen lesz. Neki ott jobb sora lesz. Ott sokkal több öröme lesz, ott a boldogság talán megadatik majd neki, ami itt a Földön nem adatott meg.

Egy hétköznapi gondolkodású ember talán soha nem talál választ a sok-sok miértre, de én bízom benne, hogy egyszer mégis megértjük majd, miért kellett így történnie.

A lelkem örömet, és boldogságot érzett, hogy segíthettem valakinek, akinek nagy szüksége volt rá. Talán kicsit hozzájárulhattam ahhoz, hogy egy picivel több öröme legyen az Élete végéhez közeledve. És ez számomra sokat jelentett!

Nyugodj békében Kedves …..

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.